Vajon tudnak még újat mesélni Obi-Wanról?
A fenti kérdésre a regény letételével mindössze pár óra után a válasz egyértelmű: nem igazán. Ennek ellenére azért akad pár pozitívuma, amiért érdemes lehet kezünkbe fogni Kiersten White első Star Wars munkáját, a Padavant. Az írás enyhén spoileres!
Mikor annak idején bejelentették, hogy újabb Obi-Wan regény készül, a szerkesztőségben mondhatni kissé összenéztünk, hogy vajon mekkora szükség lehet egy újabb ilyenre, főleg a szintén nemrég érkezett, különben igazán jó és hiánypótló Testvériség mellett (melyről itt írtunk). A közkedvelt mester életének legjelentősebb részét láthattuk mozgóképen, sőt már padawan éveinek végéről is kaptunk egy regényt a Mester és tanítványa lapjain, ezen kívül visszatérő mellék-, vagy épp főszereplő a legtöbb könyvben az előzménytrilógia idejéből (a Legendákban pedig például a Jedi-növendék széria dolgozta fel padavanéveit – a szerk.). Ezért is adott okot a kételyek mellett némi bizakodásra, hogy Kiersten az eddigi legfiatalabb Obi-Wanig nyúlt vissza, ugyanis az első fejezetből kiderül: padawan évei elején járunk és még csak nemrég került Qui-Gon Jinn mellé. Ez az időszak, mivel még annyira nem feltérképezett a kánonban, elég nagy szabadságot engedhetett volna az írónőnek, csakhogy valamiért nem élt vele vagy nem engedték neki, és az egész fő történetet bezárta egy helyszínre. Persze ez önmagában nem lenne gond, de sajnos nem sikerült köré olyan karaktereket és eseményeket fabrikálnia, amikért érdemes tovább lapozni.
Pedig a történet egyáltalán nem indult rosszul: középpontjában egy élő bolygó áll, a Lenahra, illetve egy bizonytalan, kétkedő Obi-Wan. Az ő útkeresése a kaland gerince: az ifjú padavan ugyanis nem találja helyét a Templom falai között, ahol mindenki tudja, hogy Qui-Gon nem választotta, hanem rendeletbe kapta a tanítását. Hol önmagában, hol mesterében kétkedik, hol pedig a hatalmas Erőben, mellyel a kapcsolata sem alakult ki még úgy, mint társainak. Obi-Wan nem tud meditálni, nem tudja megtalálni vele a közös hangot és leginkább a vívást, a látható dolgokat szeretné gyakorolni nap mint nap. Gyakran elmenekül a többiek elől és az egyik ilyen alkalommal rábukkan Útkereső Orla mester (A Köztársaság Fénykora érából) nevére, s vele egy különös bolygóra, melyről még a könyvtárban sem talál feljegyzéseket. Obi-Wan életében először érzi úgy, hogy az Erő végre beszél hozzá és utat mutat neki, méghozzá az ismeretlenbe. Bár mestere tudtára adja, mennyire fontos neki ez a küldetés, Qui-Gon nem jelenik meg a megbeszélt időpontban, így végül egyedül vág neki kalandjának. (Egy A6-G2 nevű droid, más néven Ász is vele tart.)
Így érkezik meg a Lenahrára, mely a történet talán legnagyobb pozitívuma, ugyanis az élő jelzőt esetében szó szerint kell érteni. A Lenahra egy olyan ökoszisztéma-rendszer, amit talán az Avatar-filmekben látott Pandorához tudnék hasonlítani. Még abban is megegyezik, hogy élőlényei domináns színe a kék. Ezek a lények összhangban élnek vele, érzik a fájdalmát, a dühét és megpróbálják megvédeni, ha kell. A fák, a víz, az időjárás, az állatok, de még a talaj is kedve szerint mozdul, sőt egy aszteroidamezővel is körbevette magát, biztos ami biztos. A harc pedig az ő életerejéért, az úgynevezett Hatalomért folyik, melyet ha egy élőlény elfogyaszt felerősödnek képességei, akárcsak az Erő segítségével. (Ehhez hasonlót is láttunk már a Legendákban, a Zonama Sekot bolygót, amelyet Obi-Wan már Anakin társaságában keresett fel az Az álmok bolygója kötetben – a szerk.)
A bolygón aztán Obi-Wan találkozik a történet másik pozitívumával: egy csapat fiatallal. A gyerekek telepesek leszármazottai, az életük pedig a túlélésről szól a galaxis ezen elfeledett pontján. Van köztük iktotchitól kezdve nautoliig mindenféle ismert faj, és mindegyiküknek megvan a maga keresztje. Megismerhetjük a csapat vezérét Audj-ot, akinek már az győzelem, hogyha a nap végén mindenkit életben lát és aki a legjobban függ a Hatalomtól. Ott van még a bátyja Casul, akire majdnem ugyanannyi felelősség hárul, és aki szerint a szüleik útja az egyetlen lehetséges út az életben maradáshoz. Fontosabb szerephez jut még az alakváltó Zae-Brii, illetve a legidősebb nautoli, Shush, akinek a bolygón való minden lélegzetvétel fizikai fájdalom. Ő a csapat legszimpatikusabb és legésszerűbb tagja is egyben. Mindannyian használják a Hatalmat, mely egyre inkább bekebelezi őket, a túlélés pedig napról napra lehetetlenebb. Hogy milyen kapcsolat van a két dolog között és hogy az Erő miért vezette el a gyerekekhez, arra Obi-Wannak nagyon gyorsan rá kell jönnie, ha még életében akarja látni szeretné a Templom falait.
Mindenféle spoiler nélkül már a fentiekből is sejthető, hogy a cselekmény a szokásos kizsákmányolás történetet járja körbe, miközben a természettel való békés együttélésre figyelmeztet. Mivel a könyv egy ifjúsági regény, Kiersten White pedig leginkább fiataloknak szóló történeteket ír egyébként is, az üzenettel önmagában semmi probléma nincs. Mégha elcsépelten is hangzik, nem lehet elégszer körbejárni, könyvünk esetében a probléma azzal van, hogy végtelenül elnyújtott módon próbálja átadni-e tanulságot. Mégis a lapok száma hiába rúg közel négyszázra, a gyerekek közül csak néhányan kapnak elég időt, a legtöbbjük igazából egy-egy gondolatmenetet testesít meg. A történetük könnyen kitalálható, így az információ lassú adagolása nem tesz jót a könyvnek. Obi-Wan pedig nem igazán tudja (szó szerint), mit keres ebben a történetben. Kapcsolata mesterével teljesen olyan mint a sok évvel később játszódó Mester és tanítványa kötetben, ezt a stagnálást pedig elég nehéz elképzelni, főleg az alapján, hogy itt elvileg feloldja kételyeit, ott mégis olyan, mintha nem jutott volna át rajtuk. Továbbra sem tudunk meg róla egyébként semmit azon kívül, hogy szabálykövetőnek tartják, de ez az állítás is csak lóg a levegőben, ráadásul az egész regény során ezzel ellentétesen cselekszik. Eleinte azt hittem a rigolyáitól kell majd valahogy megszabadulnia a történet során, de ugye azok szintén jelen vannak a Mester és tanítványában, így itt sem változtathatott az írónő.
Aki esetleg Qui-Gon miatt lapozná fel a kötetet, ne reméljen túl sokat, ugyanis csupán rövid ideig van jelen, sőt távolmaradásának oka számomra a végén még rontott is kicsit az összképen. Egyébként kaptunk egy főgonosz karaktert is Loegrib személyében, akivel az utolsó küzdelem inkább hasonlít szuperhősök közti összecsapásra, mint bármire a Star Wars univerzumából, köszönhetően az erőnövelő Hatalomnak. Valószínűleg ezzel is inkább a fiatal korosztálynak akartak kedvezni.
A kötet megjelenése előtt alaposan beharangozták egy bizonyos szereplő felbukkanását, de ez is kissé csalódást keltőre sikeredett. A történetben nagyjából annyit van csupán jelen, mint Qui-Gon Jinn és csak egy kicsivel fontosabb a cselekmény szempontjából. Megismerkedése Obi-Wannal ennek ellenére azért aranyos lett. Rajta kívül még két nagyobb név cameózik, de közülük az egyik teljesen érthetetlen és a megjelenítésével az írónő tovább vágta az amúgy is vékony keretek közé beszorított fát, a másik pedig csak A Köztársaság Fénykora éra olvasóinak jelenthet bármit is.
Verdikt
A Padavan nem egy kiemelkedő Star Wars regény, egyszerű és kiszámítható cselekménye mellett a nyelvezete is inkább a fiataloknak kedvez, de szerencsére ezen a magyar nyelv ezúttal kicsit javít. Mielőtt nekiállnánk mindenképpen tartsuk észben, hogy ifjúsági darabról van szó. Nagy pozitívum a központi útkereső motívum, ami több szereplőn is átível és nem csak a fiataloknak nyújthat útmutatást. Aki csupán egy tét nélküli újabb kalandra szeretne befizetni Obi-Wannal, annak bátran tudom ajánlani, természetesen szarkazmusa és szíve most is a helyén van.