Írta: Kocsányi András
Indiana Jones 15 év után napra pontosan a negyedik rész, A kristálykoponya királysága után visszatért első premiernapján a Cannes-i vörös szőnyegre. Ahogy az 1989-es Az utolsó kereszteslovag a Lucasfilm első, mindenképpen aranykornak tekinthető időszakát, a 2008-as negyedik epizód pedig a még George Lucas fémjelezte második nagy korszakát zárta, úgy valószínűsíthetően ez a film is vízválasztó lesz a Lucasfilm történetében.
Indiana Jones a múltban ragadt. A jelenkorában, a hippik és a Holdraszállás évében, 1969-ben az egykor vagány, unortodox módszerekkel dolgozó régészprofesszor nem találja a helyét, úgy érezheti,
immár önmagának is egy múzeumban lenne a helye.
A régészet is idejétmúlt hivatásnak tűnik az űrhajósok korában, így Indy már tervezi a nyugdíjba vonulását a korábbi munkahelyénél sokkal szerényebb New York-i egyetem katedrájáról. Az elmúlt évek sorscsapásai után legszívesebben azt kívánná, bárcsak visszaforgathatná az időt. Az idő nem csak felette, hanem régi ellenfelei fölött is elrobogott, Jürgen Vollert (Mads Mikkelsen) az egykori náci tudóst az Apolló-program egyik szakértőjeként rehabilitálták az Egyesült Államokban, ám arra áhítozik ő is, miképpen lehetne a múltat visszahozni, és meg is találja a kulcsot a film címében is említett sors tárcsájában. Indy egyik előadására betoppan Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge), a rég nem látott keresztlánya, akit szintén tragikus múlt, a régész apja, Basil (Toby Jones) elvesztése köti a sors tárcsájához.
A rendezői székben a sorozat folyamán először nem Steven Spielberg, hanem James Mangold ült, akiről a popkultúra iránt fogékony olvasónak bizonyára a Logan című film juthat eszébe. S mivel az egy ismert szuperhős (az X-Men Rozsomákja/Farkasa) hattyúdaláról szólt, felmerülhetett sokakban, mennyiben várták el a producerek ugyanezt a hangulatot Mangoldtól az Indiana Jones kapcsán is.
Ha csak a film összegzését és fő témáját olvassuk el, láthatjuk, hogy nagyon is.
A sors tárcsája a második részhez, A végzet templomához hasonlóan komorabb hangvételű film, sokkal kevesebb a humor benne, mint a korábbi epizódokban, de egyben a groteszk horrorelemek is alulreprezentáltak: aki borzongani ül be a filmre, leolvadó fejű nácikra és hűtött majomagyvelőre ezúttal ne nagyon számítson. Van viszont végtelen mennyiségű kaland- és akciójelenet, Indiana Jones földön, vízen, levegőben, lóháton, tuk tukot vezetve, ejtőernyőzve, búvárkodva küzd a nácikkal a sors tárcsájáért. Az alkotók láthatóan kitettek magukért, bár az akció minősége elmarad Spielberg korábbi filmjeihez képest, nagyon hiányzik a rendező minden részletre kiterjedő finomsága, ami éppen kiemelte az Indiana Jones-filmeket a kalandfilmek sorából.
Van viszont egy öreg Indiana Jones, aki határozottan önmaga, Harrison Ford brillírozik a szerepében, érzékenyebben játszik, mint valaha, ezzel pedig túlszárnyalja a Star Wars - Az ébredő Erőben és a Szárnyas fejvadász 2049-ben látott alakításait is, amelyek során szintén régi alakításaihoz tért vissza az elmúlt évtized folyamán. A sors tárcsája mindenképpen azon filmek egyre unalmasabbá váló sorába illeszkedik be, amiben az idős popkulturális ikon egy utolsó kalandba keveredik egy lehetséges utódjelölt hatására: az előbb említett két Harrison Ford-film vagy a Logan mellett a Szellemirtók – Az örökség, a Creed: Apollo fia, a Terminátor-franchise legutolsó darabjai, a Die Hard negyedik és ötödik része, valamint a közelmúltban bemutatott Flash – A villám is ezt a témát járták körül. A hangsúlyok persze eltolódhatnak, az egyes filmekben a stafétaátadás mértéke is változó, a Szellemirtók – Az örökség alig szerepelteti az eredeti szellemirtókat, itt viszont a hangsúly egyértelműen a mentor figurán, Indy-n maradt. Különös módon már az Indiana Jones negyedik része is egy ilyen film volt, de az még egy jóval optimistább, könnyedebb hangulatot árasztott.
Sok szempontból gőgös tett az alkotók részéről az a gesztus, ami sok hollywoodi franchise-ban megfigyelhető, hogy a sorozat egy köztes, az ő filmjüket megelőző időszakát kudarcosnak bélyegzik, és a vélt rajongói elvárásoknak megfelelvén “kijavítják” a csorbát, visszatérve az aranykor formavilágához. Ez a dolgok túlbuzgó helyrerázása nem ritkán még annál is gyengébb filmekhez vezethet, mint a film, amit eredetileg korrigálni akartak. Elég csak a Terminátor harmadik és negyedik részét semmibe vevő Terminátor: Genisys-re gondolni, amit aztán a Terminátor: Sötét végzettel akartak tovább foltozni, ugyanolyan eredménnyel. A Star Wars-sorozatot újraindító Az ébredő Erő is egy ilyen korrekció volt, és habár az tagadhatatlan kritikai és bevételi siker lett, a film már-már fojtóan próbálta leszűkíteni asszociációs hálóját az eredeti trilógiára és kiváltképp a legelső Csillagok háborújára (mai keresztségben az Egy új remény).
Az Indiana Jones és a sors tárcsája alkotói is kissé ezzel a pökhendi gesztussal élnek. Köztudott, hogy a sorozat két igazán megkerülhetetlen darabja az első, Az elveszett frigyláda fosztogatói és a harmadik rész, Az utolsó kereszteslovag. Utóbbi Lucas és Spielberg részéről is egyfajta korrekció (igaz, hogy az az eredeti alkotók önkorrekciója) volt, A végzet temploma helyenként túlzottan camp humora, máshol a túlzott brutalitása és horrorisztikussága után. Az első és a harmadik film több, egyértelmű egyezést mutat a motívumok szintjén is: Indy társa a bajban az egyiptomi ásató, Sallah (John Rhys-Davies) és mindkét filmben az ellenfelei a nácik. A negyedik film, A kristálykoponya királysága idején, 1957-ben már bajosan lehetett a náci Németország az ellenfél, és Lucas jó érzékkel helyezte át a hidegháborús, atomháborús paranoia uralta időszakba a régészt, ehhez illően pedig már a szovjetek lettek Indiana Jones ellenlábasai. Az 1969-es világtörténelmi eseményeket tekintve az ötödik részben is logikusan ők lehettek volna a gonoszok. Azzal a két döntéssel, hogy A sors tárcsájában Sallah már a marketingkampányban is frekventáltan bukkan fel, és ismét a nácik az ellenlábasok, az alkotók egyértelműen az első és a harmadik filmet teszik meg előképül. Ironikus mindenesetre, hogy ha egy film egy másik film antitézise akar lenni, akkor akarva-akaratlanul is belesodorja magát abba, hogy a másik film említése nélkül ne lehessen róla diskurzust folytatni.
A negyedik film „meg nem történtté” tételében, és a nosztalgia erősítésében pedig további gesztusokat is láthatunk. Minden spoiler nélkül annyit mondhatok, ne várjuk Muttnak (Shia LaBeouf), Indy fiának a visszatértét, habár nyilván meg kellett valahogy magyarázniuk Mutt és felesége, Marion (Karen Allen) távolmaradását, hiszen az ötödik részben egy idilli happy enddel engedtük el Indy kezét. Han Solo Az ébredő Erőben történő megjelenéséhez hasonlóan Indiana Jones háttértörténetét is minden előzmény nélkül alakították súlyosan drámaivá.
A másik ilyen gesztus, hogy a film nem elégszik meg az öreg Indiana Jones kalandjaival, a film körülbelül 25 perces nyitányában, a sorozat szokásos, James Bond-filmektől ellesett cold open prológusában még a második világháború idején indítunk, ahol Indy még fiatal, ereje teljében van. A legújabb motion capture CGI-technikák tárházával próbálták nekünk a jól megismert fiatal Indiana Jonest reprodukálni. Ez sok kritika szerint nagyon meggyőző lett, számomra viszont hiteltelen, és nem a technológia rendkívüli fejlettsége miatt. Akkor is, ha tökéletes, azt nem tudja kitörölni a film, hogy tudom, ez nem lehet Harrison Ford, ez nem a 80-as években lett felvéve. Tovább rontja az illúziót, hogy habár ebben a jelenetsorban a klasszikus Indy-kalandokra emlékeztető helyzetet kellene látnunk, olyan mértékű komputeranimációs orgiát kapunk Indy arcán túl is, egy kastély felrobbanásával majd egy száguldó vonatszerelvény tetején való üldözéssel, hogy semmi sem tűnik reálisnak a képen. Véleményem szerint, ha ebben a jelenetben a hős CGI-fején túl klasszikus kaszkadőrtrükkökkel és ténylegesen épített díszlettel éltek volna, és a képi megoldások terén nem olyan snitteket választottak volna, amelyeket valódi kamera nyilvánvalóan nem tud felvenni, sokkal közelebb kerültek volna a kívánt élményhez.
Ezzel együtt a legelső jelenet, ami a film legelején történik Indiana Jones-szal, az egész film egyik legeredetibb, legkreatívabb szituációja.
Őszintén szólva már nagyon vártam az igazi, hús-vér Harrison Ford első felbukkanását a filmben, és az a finom karakterépítés, amivel megérkezünk 1969-be, megmutatja, hogy habár Mangold nem képes arra a virtuozitásra, mint Spielberg, maga is képes valami eredetit rendezni. Ebben a jelenetben Indy egy reggel a foteljában ébred, kezében egy üres alkoholospohárral, alsógatyában riad fel álmából a szomszéd hippik tomboló zenéjére. A jelenet az előzetesben is benne van, de sajnos a kész filmben már nem a Sympathy for the Devil szól, ami az előzetes hangulatához nagyban hozzájárul.
A kissé szétcsúszott, öreg, mogorva Indy félmeztelenül rohangál: ez így leírva bizonyára borzalmas ötletnek hangzik, de a filmben működik. Akármilyen sportos, mégiscsak egy idős ember teste ez, és nagyon őszinte, már-már művészfilmes gesztusnak tartom ezt a pillanatot. Kiváló kontrasztban áll az első jelenetsor emberfeletti hősével. Az egész film tematizálja és nemesen kezeli a hős korát, ami talán a mozi legnagyobb erénye. Több film is az említett “öreg fickó átadja a stafétát”-mozikból az öregségről valójában nem gondol semmit, nem mélyíti el a főhős ehhez való viszonyát, de arra a következtetésre jut, hogy az idős hősnek már nincs más perspektívája az életben a heroikus önfeláldozáson túl. Ezt egy eléggé kiábrándító konklúziónak gondolom, és spoiler nélkül annyit elmondhatok, hogy A sors tárcsájának azért ennél több gondolata van az öregségről, és ez már az 1969-es sztori nyitójelenetéből látszódik.
Összességében az, hogy milyen filmalkotás A sors tárcsája, csak részben járul hozzá a végleges sikeréhez, és ebben már a kritikusok sem teljesen függetlenek, hiszen ők is ezeken a filmeken nőttek fel, jelent nekik valamit a figura mítosza, a múltja, és bizonyára egy kicsit mindannyian másképp látjuk, mi a jó Indiana Jones, mi az, ami számunkra belefér még a karakterrel kapcsolatban.
„Tönkretette a gyerekkoromat” – olvashattuk, hallhattuk a gyakori véleményt az elmúlt 25 évből a Star Wars legkülönbözőbb epizódjai kapcsán A baljós árnyaktól a Skywalker korán keresztül a Disney+-on futó sorozatokig. A 2015–2019 között készült zárótrilógia legfőbb bírálója immár az a generáció, aki éppen a sokat kárhoztatott előzménytrilógia idején nőtt fel, s akiknek az előzménytrilógia jelentette a gyerekkorát. S biztosak lehetünk benne, hogy a 2010-es években is sok-sok gyermek érdeklődését keltette fel a zárótrilógia. A sors tárcsája kapcsán is biztosan lesznek olyan rajongók, akik azt kiáltják, tönkretették a gyerekkorukat, és olyanok is, akik azt gondolják A kristálykoponya királysága után, igen, ez volt a helyes út, végre igazat szolgáltattak Indiana Jones-nak. Ezen kérdéseknek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy egy film jó-e vagy sem, s mégis mindig összemosódik a kettő, sőt legrosszabb esetben akarva-akaratlanul is kritikusi érvrendszernek álcázva fogalmaznak meg olyan kritikákat, aminek forrása valójában a rajongói vágyvezéreltség, kielégítetlenség, pl. „Az utolsó Jedik rossz, mert nem kezelte hűen Luke Skywalker figuráját”; „Az ébredő Erő jó, mert végre korrigálta az előzmény trilógia hibáit”.
A popkulturális ikonok kapcsán mindig felmerül, mennyire találkozik a figurák ábrázolása a nézők elvárásaival. Bonyolult helyzet ez, mert a filmes célja elsősorban az, hogy valami konfliktust generáljon, és a konfliktusnak van belső, külső és átfogóbb, a társadalomra vetített aspektusa is. Indiana Jones figurája már Az elveszett frigyláda fosztogatóiban is árnyaltabb volt, és mindannyian érezzük, hogy Az utolsó kereszteslovagban éppen az a leginkább megragadó, hogy Indy-nek személyes konfliktusa fűződik a kalandhoz, az apja révén. A sors tárcsájában a társadalomra vetített konfliktus a nácik világuralomra törő tevékenysége a címbéli ereklye révén, amit Indy nyilván meg akar akadályozni; a személyes konfliktus az, hogy Indy és Voller a múltban már találkoztak, Vollert személyes bosszú is hajtja; és Indy belső konfliktusa pedig már a korábban leírt probléma az idővel, amelyben él. A filmeseknek muszáj valami módon a hőst kibillenteni addigi komfortzónájából, hogy valami ívet járhasson be. Az nem történet, hogy Luke Skywalker egy übermensch-ként megmenti a világot. Az történet, hogy Luke Skywalker, habár korábban ő volt az optimista hős képe, nem akarja megmenteni a világot, de rá kell jönnie, hogy tévedett, és a film végére mégis megmenti. Biztos vagyok benne, hogy Indiana Jones figurája is ekképp lesz megosztó.
Sokan A kristálykoponya királysága kapcsán leírták, hogy nagyon stílustörő volt a film földönkívülis befejezése. Én ott elfogadtam Lucasék magyarázatát, hogy míg az első három film a 30-as évek kalandfilmjeit idézi, addig a negyedik már az ötvenes években domináló inváziós sci-fiket is. Épp ezért meglepő gesztus A sors tárcsája esetében, hogy ahelyett, hogy visszatértek volna az üldözött ereklye tisztán mágikus hatásához, itt is megléptek olyasmit, ami stílustörően, műfajidegenül hathat. Kíváncsi leszek, mennyire osztja meg a közönséget majd ez a gesztus, szerintem végül nem volt olyan egetrengető motívum, és itt is, hasonlóan az ufókhoz vagy a frigyláda kinyitásához, ez csak a film csúcspontján válik lényeges momentummá.
Mennyire fan service az Indiana Jones ötödik része? Azt gondolom, a fan service egy tévesen használt fogalom, a fan service nem bűn. Egyáltalán, ki mondja meg, hogy hol kezdődik a fan service? Az, hogy Indiana Jones barna kalapot visel, és a film folyamán ostort is merészel csattogtatni, az fan service? Elárulhatom, az Indiana Jones ötödik része nagyrészt azt a sormintát folytatja a cselekménye szintjén is, mint az előző négy film, és ettől még nem kéne ráhúzni a vizes lepedőt. A fan service-szel akkor van baj, amikor a cselekmény hézagjait, laposságát ilyen elemekkel próbálják kitömni, és a szerepük nem indokolt. Yoda mester Az utolsó Jedikben ilyen értelemben nem fan service, mert Luke tanítómestereként indokolt a feltűnése, mivel Luke figurájának változásában aktív szerepet játszik.
Az Indiana Jones ötödik részét a Cannes-i kritika elmarasztalóan fogadta.
Már másnap óriási szalagcímek fogadtak az interneten a fásult, Cannes-i léptékkel mérve rövid, ötperces tapsról, amit az Indy 5 kapott. Némileg hibás döntés volt a sznob, művészfilmekre szakosodott, és Martin Scorsese által is túlságosan durvának leírt Cannes-i kritikusokat és közönséget megcélozni az Indy 5-tel. De szeretném olyasvalakiként, aki ott járt, néhány további tényre felhívni a figyelmet: egy éve a kiemelkedő kritikákat kapott Top Gun: Maverick ugyanígy ötperces tapsot kapott. Emellett a film egy esti premier volt, amire óriási volt az érdeklődés, és rengeteg vörös szőnyeges „sztárvendég” érkezett, ami miatt nagyon lassan haladt a terem feltöltése. Az esemény kezdete után pedig még fél óra volt az, hogy Harrison Fordról megemlékeztek, Arany Pálmát kapott, beszédet mondott ő (Ford megkapóan sziporkázott) és Thierry Frémaux, a Cannes-i fesztivál igazgatója is, továbbá egy tízperces életmű-összefoglalóban láthattuk Ford legjobb filmjeit, azon belül is a legjobb jeleneteket. Mindenki vérvörösre tapsolta a tenyerét már a film előtt, ami így végül egy óra késéssel indult el. Ezek után a bejátszott életmű-best of-jelenetekkel (mint pl. a kairói kardforgató briliáns lelövése, vagy amikor Indy kidobja a náci tisztet a zeppelinből) pláne nehezen vette fel a harcot.
Kellett-e új Indiana Jones? Sokan már a negyedikre is azt mondták, felesleges volt, csak belepiszkított a trilógiába. Holott az Indy-trilógia eleve nem mutatta egy összefüggő történetfolyam szerkezetét, és elképzelhető volt további folytatás is. Nos, én abból a fajta rajongóból vagyok, aki szívesen megnézne még egy rossz Indiana Jones-filmet is, és azt kell, hogy mondjam, A kristálykoponya királyságát is kissé méltatlanul söpörte el a rajongói utálat, ezt a filmet pedig, ahogy ezt írom, egyelőre csak a többnyire lesújtó kritikák, a közönség értékítélete még várat magára. Van benne igazság, hogy James Mangold, bár tehetséges rendező, nem tartozik a kora legegyedibb vizionáriusai közé, még hollywoodi szinten sem, így Steven Spielberg rendezői virtuozitását filmje csak nyomokban tartalmazza. De azért számos szórakoztató, remek ötlet van benne így is, és kevesebbek lennénk Harrison Ford egyik legjobb alakításával is. Ezt Cannes jó érzékkel ismerte fel, és meghívták, tiszteletbeli Arany Pálmát adtak Fordnak, megérdemelten. Úgy, hogy Cannes-ért és a francia filmért Harrison Ford nem tett semmit, ellenben a hollywoodival, ahol az ő arcával stúdiókat emeltek fel a semmiből, és ahol egyelőre az életmű-Oscar várat magára.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája jó film, de nem zseniális. Legfőképp nem érhet a nagy elődök nyomába. Véleményem szerint egyben a leggyengébb is egy sorozatban, amiben nagyon magas lécet kellett megugrania, amit a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője rakott fel korábban. De összességében úgysem azon fog múlni, hogy tetszik-e a nézőközönségnek, hogy milyen jó film, hanem hogy mennyire felel majd meg az elvárásoknak, hogy Indy figuráját és a film zárlatát be tudják-e fogadni. Érzésem szerint nem lesz közönségsiker, és a Solo környékén fog teljesíteni a bevétele, talán afölött. De ne nekem legyen igazam. Ha viszont ez be is következik, biztosra veszem, hogy drasztikus személyi változások lesznek a Lucasfilmnél, és ezt még siker esetén sem zárom ki. A stafétaátadás pedig véleményem szerint nem történt meg most sem. Nehéz elképzelni, hogy ezt Phoebe Waller-Bridge-dzsel fogják folytatni, ugyanis semmivel sem jobb utód, mint Shia LaBeouf. Ha fogadni mernék, kivel folytatják az Indiana Jones-mítoszt, biztos vagyok benne, hogy Ke-Huy Quan felnőtt Picurja lesz az, A végzet templomából. Egyvalami biztos, hogy Harrison Ford és a Lucasfilm kapcsolatának vége, mindkét ikonikus figurájától végleg elköszönt, bár filmbéli apjától, Sean Connery-től megtanulhatta: soha ne mondd, hogy soha.
